/Indiai
útinapló/
Legelőször 1994-ben tálkoztam Budapesten radzsasztáni langa
zenészekkel, a Musafir együttes koncertjén. Nagyon vonzott tradícionális
megjelenésük: a színes öltözék, a turbán, az ékszerek, nos hát a zenéjük elemi
erejű vidámsága. Összeismerkedtünk,
összebarátkoztunk. Egy gyűrűt kaptam ajándékba, és megígértem, egy napon
elmegyek a falujukba. Különleges, ezüst gyűrű volt, középen nagy, kékes-szürke
kővel, , négy sarkánál a kőnek, lecsüngő botocskákkal, senkinek nem volt ilyen,
nagy becsben tartottam, mindig a kezemen hordtam, számomra többet ért az
aranynál. Évekig jöttek a levelek a langa faluból, én is rendszeresen válaszoltam.
Aztán kezdett a gyűrű megkopni a levelek megritkulni, elhalványodtak az
emlékek. Néhány évre rá, pontosan tizenkét év elteltével újabb Langa
zenész-csapat híre érkezett. Találkoztam velük. Az együttes vezetője, Nek
Mohammed nagy örömmel vette a megjelenésemet, és emlékezett, hogy sokat
emlegetett engem a zenész-szomszédja. Barátságunkat újabb ajándékokkal
erősítettük meg.
A reptéren könnyek között
váltunk el:
-
Itt van 10 rúpia! Amikor Indiába
jössz, keress fel!- - újra megígértem,
hogy elmegyek, meglátogatom őket.
Évek alatt a 10 rúpiához újabbak gyűltek, mígnem megvettem a
repülő jegyet, és 2009-ben először sikerült kiútaznom Indiába.
- " Hálló! Merre jársz, mikor jössz
nálunk, az egész család izgatottan vár!! Gyere mihamarabb, eléd jövök Dzsaipurba
(Jaipur)!"- mondta a telefonba, amikor felhívtam Chennaiból (Dél-India).
Chennaiból
Delhibe repültem, majd Delhiből Radzsasztánba utaztam. A Delhi-i vendégfogadó
család azt mondta, nem sok az út, úgy körülbelül 4-5 óra le, Dzsaipurig, de
figyelmeztettek, hogy most már későre jár, és ráadásul óév napja, nem ajánlatos
egyedül, nőként nekiindulnom ennek az útnak. Nekem aztán mondhatnak! Én, aki
Török országtól Skóciáig stoppolva bejárta a fél világot: nem félek! Úgyis
várnak a barátaim, megvan velük beszélve. Felültem a buszra. Letelt a négy óra,
le az öt is, lassan már kezdett szürküllödni, de még mindig nem láttam város híre
helyét. Vajon jó buszra ültem?- elfogott a bizonytalanság, de aztán a
körülöttem űlők megerősítették, hogy: igen! Megnyugodtam, de kissé ott lapult a
kétség, vajon hihetek-e az „igen”eknek? ... Este későn érkezetem meg, éjfél
előtt egy órával.
-
Óh, végre itt vagyok!- különös,
pezsgő hangulat áradt, amint leszálltam a buszról, valami otthonosság-érzet
fogott el.
Felhívtam az ismerősömet, akikkel egyezkedtünk, hogy várnak, de telefonjuk
azt visszajelezte, hogy: ki vannak kapcsolva. Hirtelen csalódás, tehetetlenség
érzés vett erőt rajtam.
-
Merre vigyük, hölgyem?-
kérdezgették a körülöttem fuvarra váró riksások
pénzéhes hada, és kínálták a jobbnál jobb ajánlatokat.
Hamiskásan csillogott a szemük, nem mertem bízni bennük, főleg nem,
Szilveszter éjszakáján, így éjféltájban.
(...)
Nek Mohammed állta a szavát. Tizennégy órát utazott a radzsasztáni
fővárosáig, Dzsaipurig, csak azért, hogy találkozhassunk, és elvihessen
Barnawába, a Langák falujába.
„Dzsaipúrtól Dzsodhpurig nem is történt
semmi különös, egészen kényelmes buszjáratra ültünk, csak időnként vertük be a
fejünket a jármű mennyezetébe, ha gödrös útszakaszon haladtunk. Amikor
Dzsodhpurba megérkeztünk a buszpályaudvarra, akkor már éreztem, most igazán
élménygyűjtő terepen vagyok, hasonlót moldvai utazásaimon tapasztaltam, a
szociaista típusú román pályaudvarokon. Mellékhelységet kerestünk, női mosdót.
Nek Mohammed rámutatott egy szürke, omladozó helységre, nem tudom, miből vette,
hogy ez a „női”. Szoknyámat felhúzva lépdeltem át az elém tárulkozó akadályokat,
elértem a kagylót óvatosan. Neszezés hallatszott hátulról, megfordultam: egy
kövér patkány csobbant bele a törött, zománcos csésze zavaros vizébe. Sikerült
kijönnöm..., nézek szét, a vezetőm sehol. Na, gondoltam magamban, itt a vége a
vendégfogadásnak, most mehetek amerre látok, már két hónapja utazgatok
Indiában, tudtam, mindig résen kell lennem. Vártam, és nem jött, tovább vártam,
és csak nem jött. A helyi, városi emberek szemlélődve néztek. Lehet, hogy nem
voltam szokványos látvány: szandálban, hosszú szoknyában, kötött pulóverben, és
rövid kabátban, valamint sál a nyakamon körbe tekerve, fejemen füles, bélelt
kötött sapka, mert hideg volt ilyenkor, januárban a hajnali órákban, itt, a
sivatag közelében. A hátamon turista hátizsák a vállamon moldvai csángó tariszna
lógott, a hűséges útitárs, amit moldvai asszonyok szorgos keze szőtt, font
ellenállóvá, és ami már olyan sok utazást kibírt, de még soha nem hagyott
cserben. Már-már kezdtem új útitervbe fogni, latolgatva: merre tovább...
-
Itt
a friss, reggeli tea!- jelent meg Nek Mohammed széles mosollyal, gőzölgő
csájjal(1) a kezében.
Terepjárót béreltünk a következő nagyobb
településig.Útunk gyönyörű sivatagi tájon vezetett: ritkás növényzet: kórók,
kaktuszlevelű bokrok, vékonylevelű fák, mintás homoktenger kisebb-nagyobb dünékkel.
A fák közt elébb-elébb tevék legeltek, ették a magasból a megsszáradt falevelket.
Az útak szélén tehenek, kecskék kószáltak, itt-ott egy-egy sudár termetű,
pásztor is felbukkant, hosszú.lobogó fehér ruhában, kezében bottal, színes
turbánnal a fején. Megálltunk egy kisebb faluban. Nek Mohammed újabb teáért
ment. A helyi lakósok kíváncsian néztek, körbevettek, mintha még nem láttak
volna soha ilyent. Lehet, hogy én vagyok erre fele az első európai?
-
Gorki!-
mondták maguk közt-, ami annyit jelent: fehér nő. (Helyi elnevezés, a „gorki”,
vagy „gori” szó szerint „vörös”-et jelent. Gondolkodtam rajta, miért nem
nevezik ők is fehérnek „szafét”, mint mi, talán azért, mert vörös lesz a színe,
ha megsüti a nap, vagy elpirul?) Vezetőm ésszerűen elmagyarázta nekik, mi
járatban vagyok, honnan jövök és hová megyek.
(Részlet Ábrahám Judit: Radzsasztán útjain c., írásából)
copyright©abrahamjud
Megjelent: Csángó Tükör (Moldvai Magyar Kulturális folyóirat (XIV.évf.45.szám)
