A rádszasztáni langák I. rész

( A radzsasztháni zenészközösség szokásairól, kultúrájáról, 2009-2010-es indiai úti élmények alapján. )

A képen Nek Mohammed énekel, Murad Khan algúdzsán játszik

Észak-India nyugati részén, a Thar sivatag csücskében található a falu, ahol a Langák laknak. Ez a közösség a radzsasztáni népzene egyik leghitelesebb képviselője. Mind a mai napig a leginkább mentes a különböző, u.n. civilizációs behatásoktól, napjainkig őrzik ősrégi zenéjüket, hagyományos kultúrájukat.

A Langa név családnevet jelöl. A közösség tagjai muzulmán hitűek, kívül esnek a hindu kasztrendszeren, magukat, és a különböző foglalkozású cigány csoportokat a családnevek alapján sorolják különböző csoportokba, vagyis kasztokba. A Langa közösség csak zenével foglalkozó kaszt. A közösség hangszeres zenéjét a szárangi képviseli. Ez, a sokhúros, kemény tik fából kifaragott, kecskebőr fedőlapú hangszer évszázadok óta az ismertetőjegye ennek a zenész közösségnek.

A szárangi mellett az ének igen-igen nagy jelentőségű, tulajdonképpen ez az elsődleges „hangszer”, a sokhúros hangszer ehhez ad kísértet. A közösség által használt hangszerek továbbá: az algúdzsa (dupla furulya), a pungi (tökhéjsíp), morcsan (doromb), újabban a harmónium; valamint a ritmushangszerek: kartal ( „kasztanyetta”) és a dholak (kétfenekű, kisebb dob). Ez a Langa közösség zenekarának jelenlegi felállása, amit nagyobb rendezvények alkalmával, vagy külföldi turnékon is láthatunk. Ilyen alkalmakkor az előadást általában táncos mutatvány is kíséri, amit főképp nők adnak elő, ( bizonyos táncokat csak férfiak), amihez más kasztbelieket fogad a zenekar vezetője, például a Kálbélia kasztból, ami egyben az egyik táncnak is a neve.

A langa csoport női tagjai (langik) nem vesznek részt táncos fellépésen, azt mondják magukról, nem táncosok, bár tudják a helyi közösség hagyományos táncát, amiből aztán a Ghoomer színpadi tánc kialakult, de ezt csak otthon, a saját szórakozásukra táncolják. Az ő feladatuk a háziasszonyi munka, a férj teljes körű kiszolgálása, a gyerekszülés és -nevelés.

A közösség tagjai egymás közt adják át a zenész tudományukat, apáról fiúra, de tulajdonképpen az egész közösség képezi a gyerek zenei fejlődését, gyakorlás, vagy zenélés közben utasításokat adva. Ilyen módon minden egyes zenésznek kerül egy mestere (ez nem mindig az apa), aki intenzíven foglalkozik a zenei képzéssel. A tanítványok a mesterüket nagy tiszteletben tartják, azt tartják: a guru (mester) maga az Isten.

*

Nagy volt a zsivaj, a lárma, amikor megérkeztem. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, máris vették elő a hangszereket, hogy eljátsszák az „Isten hozott” nótát, a „Musafirt” mert ez a szokás, ha vendég érkezik. Nek Mohammeddel érkeztünk a délelőtti órákban, több, mint 10 óra utazás után. Elém jött, felutazott Jaipurba, ahonnan luxus busszal, aztán kevésbé luxus busszal, és terepjáróval szeltük át a sivatagot, amíg csak meg nem érkeztünk Barnavaba.

- Emlékezzetek: a vendég, s az Isten egy!- figyelmeztette lépten-nyomon a falubelieket- Úgy bánjatok vele!

Úgyis bántak, figyeltek mindig, hogy nehogy valami bajom essen, ha eszem, ha iszom, ha alszom, vagy, nehogy tüske menjen a lábamba, ha épp a sivatagi homokban bóklászom, mert a sivatag tele van veszélyekkel, főleg szúrós növényekkel, amelyiknek a tüskéje, ha belehasít a lábba, nehezen lehet onnan kipiszkálni. Vigyáztak, nehogy túlságosan csípősre főzzék az ételt, mert elronthatja a gyomrom, s akkor nagy bajban lennék, mert nehéz ott az árnyékszékre járás, főleg, hogy nincs is. Vigyáztak, hogy legyen mindig palackos vizem, mert a barnavai víz kissé sós, kissé cukros.

A képen Sayar Khan

Száyár Khán házában laktam, a szobában nem volt más berendezés, mint egy, a részemre fenntartott, nyugágy, és néhány falba vésett polc. Ők, maguknak a földre vettek ágyat. Sayar Khannal mintegy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam, de ez alatt az idő alatt, a barátságunk, mintha valami láthatatlan szálon tovább fűződött volna, ott folytattuk a beszélgetést, ahol annak idején, Budapesten, a Fonóban abbahagytuk volt. Teát ittunk, és a madarakat figyeltük, ahogy repdestek a fejünk fölött, fészket raktak a ház fölső ablakaiba. Reggeli csicsergésük kiszínezte az ébredező sivatagi csendet. Több pár is odafészkelt: „ez a női, és ez a férfi madár”, magyarázta Sayar, nagyon szeretik egymást, aztán jönnek az apró madárkák, sokan lesznek.” Nem tudom, mennyire sokan, mert az egyik fészek a fejembe hullott, abból, hogy kelnek ki a madárkák, nem tudom… Aztán még egy csésze teát kaptunk, hogy még jobban felébredjünk, és elkezdtük a napot. Szólt a zene, a szárangi és ének, majd a dholak vad ritmusa. A gyerekek a homokban játszadoztak, az asszonyok csapátit (lisztből és vízből gyúrt indiai kenyér, amit vékony, kör alakúra nyújtnak, majd tűzhelyen forró vason kisütik) készítettek, a férfiak összeültek, beszélgettek, zenéltek. Esténként táncoltunk, tréfálkoztunk. Megjött Mohammed Rafik, az énekmondó szent a közeli tartományból, Faludi városból, elregélte nekünk a történet a szerelmes párról:

A két szerelmes

(A képen Mohammed Rafik, az énekmondó szent)

A két szerelmes erősen, de erősen szerette egymást. Hosszú-hosszú úton vándoroltak a sivatagi forróságban, tűzött a nap erősen, csak nagy ritkán lebbentette meg a homokot a langyos szél. Mentek, mendegéltek, amikor nagyon megszomjaztak, vizet hiába kerestek, sehol sem leltek. Már-már kezdtek volna kiszáradni a nagy forróságban, amikor a sivatag homokjában forrásra bukkantak. Nagyon megörvendtek, de amikor a kútba belenéztek, látták, hogy annyicska víz van benne, hogy az egyiknek lenne elegendő. A két szerelmesnek a szíve egy volt, ezért mindkettőjük a másik kívánságát kereste, s a talált vizet egymásnak kínálta: „Tum pí! Tum pí!” ( „Te igyál! Te igyál!”) Addig-addig kínálták egymásnak a csöppnyi vizet, hogy a nagy hőségben szomjan haltak, de a vízhez hozzá nem nyúltak. A Langa szerelmesek azóta is folytatják a ezt a beszédet: „Tum pí! Tum pí!”

Kép és szöveg: Ábrahám Judit

Külön köszönet baráti támogatóimnak: Dr. Uma Shankar Upadhyaynak, Gottfried Viktornak és Kerényi Róbertnek, akik anyagi támogatásukkal nagymértékben hozzájárultak, hogy ez az utazás létre jöhessen.

Megjelent: folkMAGazin 2010/2 XII.évf. 2.szám

http://folkmagazin.hu/mag/

A rádzsasztháni Langáknál II. rész

(A radzsasztháni zenészközösség szokásairól, kultúrájáról

2009-2010-es indiai úti élmények alapján.A képen a szerző kecskével, Branwában.)

A sivatag virágai

(A képen sivatagi köralakú ház: Dzúprlá látható)

Észak-India nyugati részén, a Thar sivatag csücskében található a falu, Barnava (Badnawa), ahol a Langák laknak. A sivatagnak ezen a részén, körülbelül hat féle növény él: a „buwali”, „behoni”, „dzsuláb”, „akro”, „baoli”, „khedzsi”, valamint néhány fafajta: a „nim” fa, és a „rohida”.

Mindezekkel reggeli sétáink során ismerkedtem meg, amikor háziasszonyommal, Amuval, és még néhány női családtaggal felkerekedtünk, hogy a szokásos sétánkat megtegyük, „kizarándokoljunk” a falu szélére, arra a szegeletre, amit nálunk fele, „Árnyékszék”nek neveznének el. Dzsuláb virágot gyüjtöttünk a gyerekekkel, amit otthon pohár vízbe tettem, diszítésként fel, a polcra, mert asztal itt nincs, váza sincs, na, meg a virágszedés sem annyira szokás:

- Ezt a növényt nem jó megenni!- figyelmeztetett rögtön a gazdám.

A buwaliból és a behoni növényből kötik a seprűt, ezzel a borítják a kecske ólat is, hogy árnyékot vessen szegény párának a hőségben. A khedzsri növény apró levelei a kecske takarmányozására szolgál. A dzsuláb, törpe, zsenge szárú, sárga virág, ami nálunk, Csíkban a „mocsárcsi” virágra hasonlít a leginkább: mérgező növény. Az aklo, nagy, zöld, viaszos leveleivel reménységet sugároz, itt a sivatag pusztaságában, barátságos, amit rögtön ellensúlyoz a baoli, szúróssága, hosszan elnyúló, a szárán veszedelmesen szúrós tüskékkel. Lépten-nyomon bele akad a „csunri”, („odanio”), a fejre való hárászkendő, vigyázni kell, nehogy tüskéje megszúrja a lábat. „Amikor India függetlenné válásakor a brit hatóság kivonult, ezt, a baoli magot a katonák szanaszét szórták, még utolsó bosszúból.” - mesélte a szomszéd bácsi.

A nimfa a nálunk növő fűzfára hasonlít a leginkább. Jó árnyékot vet, leveleiből a kecskéket takarmányozzák, illetve a tevék szokták letarolni. Ebből jut eszembe, hogy ezért nevezik „Thar”nak ezt a sivatagot, mert: tar, kopasz. Nahát, mintha csak otthon „kószálnék”! És milyen ismerősen csengenek egyes nevek: Bacsu Khán, a moldvai csángó „bacsó” szóra emlékeztet, ami bácsit jelent, a gyimesi csángóknál pedig egy halfajtát; Bacsi:talán az előző férfi név női megfelelője; Csobán: ugyancsak női név; Szamu: női név; Kádár: férfinév.

(A képen Sayar Khan és Kadar Khan zenél)

- Rádzsi kuszi?- kérdezik a szembe jövő asszonyok, szomszédok: Jól vagy?

- Há, thík he! – Igen, jól vagyok!- erre ez a legmegfelelőbb válasz. Ennél jobban már nem is lehetnék, amikor ekkora rajongás vesz körül!...

aztán még kérdik, hogy: „boldog vagy?” „mert, ha te boldog vagy, akkor mi is boldogok vagyunk!”…

Bemegyek egy „dszúplrába”, zsúpfedeles köralakú ház: baloldalt van a

tűzhely, kis agyagépítmény a földön, amire a főzőedényt helyezik, fölötte falba mélyesztett polc, rajta főző eszközök, fűszerek, körben kisebb ablaknyílások, aztán kissé jobbra egymásra rakva a fekhelyül szolgáló színes takarók, és ládikó. Ebbe lehetnek bezárva a nagyobb értékkel bíró kinc

sek, gondolom, mert a lakatnak a kulcsát az asszonyok a nyakukban hordj

ák. A többi ékszer mellett jól elfér, mint ahogy a fülvájó lapátka, és a fogpiszkáló fém pálcika is.

A király zenésze

„Kezdetben nem mentünk máshová zenélni csak a dzsizmánhoz (király). Az apám egymagában játszott neki, énekelt, és énekét szárangin kísérte. A dzsizmán egész éjjel feküdt a dzsúplrában (házában), és hallgatta a zenét. Úgy játszott, ahogy szoktunk, előbb alapot, ezután az énekeket, különböző rágákban (hangsor).

Sajan aya he saki,

Me kahi manuar kara,

Thala bario gadzs motia,

Upar nerne dara.

Patre likho mare pivno,

Khagada bhidzse gayo,

Nimno jala mave nahi maro,

Hivaro ulata gayo.

Éjjel jössz, szerelmem,

Mit adhatnék neked,

Gyémánttal tele tálat,

Szemem fényét csodának.

Levelem írom, kedvesem,

Könnyeimmel tele, nedvesen,

Szemem be nem csukhatom,

Szívem fájdalma nyugtalan.

(A fenti sorok alapul szolgálnak behervi rágához.Ford.: Ábrahám Judit)

(A képen Barkat Khan az India Hangja c. műsorban, Budapest, 2010 Fotó: Szarka Tivadar)

Az én királyom a Kalat, vagy más néven Szálanki kaszthoz tartozott, a Sayar Khané a Bati kaszthoz, a Mamué és Nek Mohammedé a Tumar kaszthoz. Minden zenész külön urasághoz tartozott, nem mehetett más kasztbeli királyhoz zenélni, viszont egy királyhoz több, zenész is tartozhatott, de ezek ugyanabból a kasztból valók voltak, nem hívott más kasztbeli zenészt magának. Aztán zenéltünk a mennyegzőkön, nagy volt a király nemzetsége, minden hónapra jutott három-négy lakodalom. Itt is egymagunkban játszottunk, szárangi kisérettel. A végén, hajnalfelé a dszizmán kifizetett pénzzel, vagy más vagyon tárgyakkal: arany ékszereket, lovat, tevét, ruhát, vagy netán földet is kaptunk. Ezután recitáltuk a király felmenőinek a neveit, száz királyi ős nevét, amit még gyerekkorunkban megtanultunk apánktól, nagyapánktól.

- Jól van, jól van!- bólogatott elégedetten a dzsizmán- Látom, te vagy az én Langa zenészem.”

A történetet elmesélte Barkat Khán

Kép és szöveg: Ábrahám Judit

(Megjelent: folkMAGazin 2010/5 XII. évf. 5.szám)

http://folkmagazin.hu/mag/