2011. december 30., péntek

Bacsói bál

Nem indult aznap busz Bacsojba (Baciou: Románia, Moldva), így, hát visszamentünk Klézsére, és másnap ismét nekiindultunk.

Tél volt, nyirkos, ködös idő. A busz Ádzsudtól (Adjud) Korbászkáig (Corbasca) járt, onnan gyalog tettük meg a körülbelül 10 kilométernyi utat. Útitárs is akadt, a környező falvakban lakók napiason tették meg ezt az útat.

Hallatszott a zsivaj messziről. Még jóformán be se értünk, gyerekek hada ugrált körülöttünk. Nem lehetett mindennapos látvány, hogy hátizsákos „fehérek” érkeznek ebbe, a tiszta cigány faluba. Jánkunak, a főnöknek, a háza felől érdeklődtünk.

Két ház is volt az udvaron, egy nagy, kétszobás, szépen levakolt, verandás, és egy kisebb. Bemegyünk a kissebbe, az alacsony mennyezetű kunyhóba. A főnök éppen munka közben: disznót szeletelt fejszével.

- Juci!- kiáltott fel örömében, s már röpült is, hogy elhalmozzon csókjaival. Leültetett, kit, ahová érte, és vagdalta tovább a friss húst. A felesége, háttérben meghúzódó, törékeny, szép arcú asszony, leste urának minden egyes szavát. Igen, jókor jöttünk, tényleg lesz bál este. Milyen jó! Fel tudjuk venni, és még mellette zenét is gyűjthetünk, hátha addig előkerülnek cimbalmosok, hegedűsök, netán kobzos öregek is a faluból, mert itt mindenki zenész.

Jánku segítőkész volt.

- Ez alatt, amíg itt voltunk, mintha te, Robi az apánk, és Juci az anyánk lettetek volna, úgy éreztük magunkat!- s folytak a könnyei, a Dunából visszaverődő éjjeli fényekben. Igaz, hogy tényleg igyekeztünk a kedvükre tenni, az alatt az egy hét alatt, amíg itt, Magyarországon turnéztak. Napközben felvételeket, esténként koncerteket szervezett Robi (Kerényi), szabad idejükben várost nézni, vidámparkba, állatkertbe vittük őket. Az ötlet, ezelőtt tizennégy évvel, hogy: Magyarországon turnézzon tíztagú rézfúvós banda, Sára Feri fejéből pattant ki- akkoriban még nem voltak divatosak errefelé a fanfáros zenekarok.

Megfőtt a kávé, meg a puliszka, mellé a pörkölt. Kézbe vettük a tányérokat, s ettünk, beszélgettünk, kacagtunk. Robinak fordítottam románról magyarra, amit nem értett. A legtöbbet nem értett, így kulcsfontosságú személynek érezhettem magam, na, nem a kikezdhetetlen román nyelvtudásom, de a kölcsönös szimpátia miatt igen jól működötta cigány főnök, és köztem a kommunikáció.

Eljött a bál ideje.

- Feküdjetek le!- szólt Jánku.

- Nem, nem vagyunk fáradtak! Nem azé’ jöttünk…- hiába, nem lehetett visszakozni, most ő a főnök, ez a parancs.

Beszürküllt, be is sötétedett, de Jánku csak nem jön, csak nem jön… „Ránk zárta az ajtót, és itt felejtett.” „Nem akarják, hogy menjünk a bálba!” „Ez volt a csel: kicsaltak, hogy ’lesz bál’, és most elbánnak velünk.” „Megbosszulják!”… Síri csend… semmi mozgás sehol,… csak távoli kutyaugatás… „Eddig tartott a nagy barátság!” „Hiába, mégiscsak cigányok, soh’se lehet tudni!”- csörren a kulcs, nyílik az ajtó, Jánku betoppan mosolyogva:

- Gyorsan, gyorsan, szedjétek össze, ami kell, beállt a zenekar! Gyerünk!

Trombita, klarinét, szintetizátor, dobszerkó- volt a felállás. Megy a tánc, nagy gőz, porfelhő! Robi beállítja a színpadnál a mikrofonokat felvételre, minden egyéb kellék a vállán lóg. Berángatják a cigány asszonyok-lányok táncolni, be, a körbe, a kör közepére.

Nekem nem volt szabad, Jánku vigyázott rám, nehogy a fiúk elvigyenek táncolni. Dúltam-fúltam magamban, hogy miért nem szabad, miért csak Robinak. Itt a jó mulatság, s én nem táncolhatok, mert be kell tartani az illendőséget! Hogy, hogy nem, egyszer csak a kör közepén találtam magam, fiúkkal körbe véve, járjuk a szerbát, táncoltatnak, visznek, hogy a lábam se éri a földet.

Szünetben vödörből ittunk egy-egy pohár bort, szerre, mert csak egy pohár volt az egész lakodalom-szerte, szomjuság ellen, s aztán folyt a bál, egészen reggelig.

Ábrahám Judit, 2008. 06. 23

Megjelent a Csángó Tükör folyóiratban

Női egyenjogúság moldvai táncokban

Kecskés tánc- 'Eleven Ördög' tánckurzus

A magyar néptáncokban (páros táncok) nincs egyenjogúság, a férfié a vezető szerep.

Hasonlóak az ‘erőviszonyok’ a moldvai páros táncok estében is. ( Kivételt képezhetnek a sortáncok, pl. a Tindia, ahol az irányítás mindkét félben megjelenhet.)

A férfi táncoltatja a nőt, vezeti, vagyis: megtáncoltatja. Ebben a szerepében a zenére irányúló figyelmen kívűl további feladata óvni a partnert, netán a többi táncos párral- , illetve a tánctéren előbukkanó különféle akadályokkal (oszlop, szék, stb.) való öszzeütközéstől.

A férfi szerepe tehát a külvilágra történő figyelés, így válik lehetővé a szabályos körforma megtartása is abban az esetben, ha több pár képez egy kört.

A nő feladata, alkalmazkodni ehhez, az irányított akarathoz, lehetőleg minél hamarabb, semmiféle ellenállás nélkűl. Az irányítás, és ennek tudomásúl vétele az összekapcsolódott kezeken keresztűl történik. A passzív női szerep nemcsak a páros táncokban, de a táncrendbe való bekapcsolódás terén is megmutatkozik: nem kérheti fel a fiút táncolni, várnia kell, amíg az ellenkező nemű fél "kiszemeli" egy táncra.

Az aktív-passzív szerep "jó táncos" párok esetében igencsak közelít egymáshoz: a “női fél” aktívabb résztvevővé válhat: “viszi a táncot”,de soha nem kerekedhet a férfi partner akarata fölé, nem szárnyalhatja túl partnerét, nincs annyi kibontakozási lehetősége, mint a férfinak.

Ez a szabály a moldvai páros táncok területén felborulni látszik. Nem visszás, ha két nő együtt táncol, de még,ha két férfi, az sem. Ilyenkor az egyik fél átveszi az irányítást, de az is megtörténhet, hogy hol az egyik, hol a másik irányít egyazon táncmeneten belűl.

A különbözőség viszont teljesen felbomlik a körtánc/ sortánc/ lánctánc esetében. Itt mindenki egyenlő “rangú” félként vesz részt: minden egyes személynek figyelnie kell a zenére, a többi partnerre, és önmagára, vagyis a táncra. Bár általában a táncoknak (a körtáncok, sortáncok esetében ) van egy irányítója, aki, kapcsolatot tart a zenészekkel, és vezeti a tánc menetét: kezdés/ befejezés, a tempó megadása ( “megcsendíti” 1, illetve “beleroppant” 2); az egyéni kibontakozás, megmutatkozás lehetősége a moldvai csángó táncokban a nők részére sokkal inkább adott. ((lásd: Vert kezes, Gergelem, Szerba)

(1) “megcsendíti”- megcsendesíti: lassítja (Fehér Márton, Külsőrekecsin)

(2) “beleroppant”- dobbant ( Gyimesben: ropogtat) (Fehér Márton, Külsőrekecsin)

Ábrahám Judit, 2008.04.04

2011. december 29., csütörtök

A „zöves”

A képen az "Eleven Ördög" tánckurzus


A moldvai csángó táncok között az egyik legalapvetőbb, a legelterjedtebb, nemcsak a csángó falvakban, de egész Románia területén ismert a románok körében, az: öves tánc ("zöves" 1) vagy szerba.

Nagy valószínűséggel a Balkánról származik. A bolgár és makedón táncok között ugyancsak megtalálható, de voltam törökországi, lakodalomban, ahol ugyancsak ezt a táncot járták körbe, kézfogással: kettő jobbra- egy vissza.

Régebben csak férfiak járták, oldalt egymás övébe kapaszkodva. Innen jön az elnevezése is: öves, románul: brüu. Használatos e’mellett még a hátul kézfogás és vállfogás.

Profi zenészek által játszott öves- menetben elkezdődik a tánc egy lassú, visszafogott tempóban, kis lépésekben. Aztán, ahogy erősödik a zene, fokozatosan gyorsítva a tempót, úgy kezdenek a lépések is egyre erőteljesebbek lenni, az önkívületig fokozva a hangulatot. Ha nagyon jó a táncos csapat, akkor teljesen „együtt van” a zenészekkel, sőt, a táncosok legjobbja írányítja az egésznek a menetét, azaz a zenészeket és táncosokat egyaránt.

Ez a tánc nem a virtuózitásról, a tánctudás fitogtatásáról szól (mint pl. a szerba vagy a buriliánka), ezért nincs is nagyon benne diszítő elem, vagy csak nagyon kevés, és az is, csak, ha feltartóztathatatlanul jön belülről, mivel itt az elmélyülés a lényeg.

A tánc fiatalabb változatából alakult ki a: szerba, amit most már két különböző táncként kezelünk, de a moldvai zenészeknél ez a szétválasztás nem ennyire éles.

A zenének a ritmusa: hatnyolcados, ún. „szerba ritmus”. (2)

Az öves tánc hangulatát leginkább a kavallal fújt dallamok tudják megidézni.

Ábrahám Judit

lábj.

A képen Ábrahám Judit és Mándy Nikolett szerbát táncol

(1) csángó zenészek gyakran így használják. A moldvai nyelvjárásban gyakori jelenség magánhangzóval kezdődő szavakkal egybecsatolni a névelő „z”- jét

(2) Kerényi Róbert kutatása, és elnevezése alapján a moldvai csángó dallamok nagytöbbsége vagy „szerba”-, vagy „hóra” ritmusú

A cikk megjelent a Csángó Tükör folyóirat előző számaiban

http://www.youtube.com/watch?v=_wpDJWqIE34

2011. július 28., csütörtök

A rádszasztáni langák I. rész








( A radzsasztháni zenészközösség szokásairól, kultúrájáról, 2009-2010-es indiai úti élmények alapján. )

A képen Nek Mohammed énekel, Murad Khan algúdzsán játszik

Észak-India nyugati részén, a Thar sivatag csücskében található a falu, ahol a Langák laknak. Ez a közösség a radzsasztáni népzene egyik leghitelesebb képviselője. Mind a mai napig a leginkább mentes a különböző, u.n. civilizációs behatásoktól, napjainkig őrzik ősrégi zenéjüket, hagyományos kultúrájukat.

A Langa név családnevet jelöl. A közösség tagjai muzulmán hitűek, kívül esnek a hindu kasztrendszeren, magukat, és a különböző foglalkozású cigány csoportokat a családnevek alapján sorolják különböző csoportokba, vagyis kasztokba. A Langa közösség csak zenével foglalkozó kaszt. A közösség hangszeres zenéjét a szárangi képviseli. Ez, a sokhúros, kemény tik fából kifaragott, kecskebőr fedőlapú hangszer évszázadok óta az ismertetőjegye ennek a zenész közösségnek.

A szárangi mellett az ének igen-igen nagy jelentőségű, tulajdonképpen ez az elsődleges „hangszer”, a sokhúros hangszer ehhez ad kísértet. A közösség által használt hangszerek továbbá: az algúdzsa (dupla furulya), a pungi (tökhéjsíp), morcsan (doromb), újabban a harmónium; valamint a ritmushangszerek: kartal ( „kasztanyetta”) és a dholak (kétfenekű, kisebb dob). Ez a Langa közösség zenekarának jelenlegi felállása, amit nagyobb rendezvények alkalmával, vagy külföldi turnékon is láthatunk. Ilyen alkalmakkor az előadást általában táncos mutatvány is kíséri, amit főképp nők adnak elő, ( bizonyos táncokat csak férfiak), amihez más kasztbelieket fogad a zenekar vezetője, például a Kálbélia kasztból, ami egyben az egyik táncnak is a neve.

A langa csoport női tagjai (langik) nem vesznek részt táncos fellépésen, azt mondják magukról, nem táncosok, bár tudják a helyi közösség hagyományos táncát, amiből aztán a Ghoomer színpadi tánc kialakult, de ezt csak otthon, a saját szórakozásukra táncolják. Az ő feladatuk a háziasszonyi munka, a férj teljes körű kiszolgálása, a gyerekszülés és -nevelés.

A közösség tagjai egymás közt adják át a zenész tudományukat, apáról fiúra, de tulajdonképpen az egész közösség képezi a gyerek zenei fejlődését, gyakorlás, vagy zenélés közben utasításokat adva. Ilyen módon minden egyes zenésznek kerül egy mestere (ez nem mindig az apa), aki intenzíven foglalkozik a zenei képzéssel. A tanítványok a mesterüket nagy tiszteletben tartják, azt tartják: a guru (mester) maga az Isten.


*

Nagy volt a zsivaj, a lárma, amikor megérkeztem. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, máris vették elő a hangszereket, hogy eljátsszák az „Isten hozott” nótát, a „Musafirt” mert ez a szokás, ha vendég érkezik. Nek Mohammeddel érkeztünk a délelőtti órákban, több, mint 10 óra utazás után. Elém jött, felutazott Jaipurba, ahonnan luxus busszal, aztán kevésbé luxus busszal, és terepjáróval szeltük át a sivatagot, amíg csak meg nem érkeztünk Barnavaba.

- Emlékezzetek: a vendég, s az Isten egy!- figyelmeztette lépten-nyomon a falubelieket- Úgy bánjatok vele!

Úgyis bántak, figyeltek mindig, hogy nehogy valami bajom essen, ha eszem, ha iszom, ha alszom, vagy, nehogy tüske menjen a lábamba, ha épp a sivatagi homokban bóklászom, mert a sivatag tele van veszélyekkel, főleg szúrós növényekkel, amelyiknek a tüskéje, ha belehasít a lábba, nehezen lehet onnan kipiszkálni. Vigyáztak, nehogy túlságosan csípősre főzzék az ételt, mert elronthatja a gyomrom, s akkor nagy bajban lennék, mert nehéz ott az árnyékszékre járás, főleg, hogy nincs is. Vigyáztak, hogy legyen mindig palackos vizem, mert a barnavai víz kissé sós, kissé cukros.

A képen Sayar Khan

Száyár Khán házában laktam, a szobában nem volt más berendezés, mint egy, a részemre fenntartott, nyugágy, és néhány falba vésett polc. Ők, maguknak a földre vettek ágyat. Sayar Khannal mintegy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam, de ez alatt az idő alatt, a barátságunk, mintha valami láthatatlan szálon tovább fűződött volna, ott folytattuk a beszélgetést, ahol annak idején, Budapesten, a Fonóban abbahagytuk volt. Teát ittunk, és a madarakat figyeltük, ahogy repdestek a fejünk fölött, fészket raktak a ház fölső ablakaiba. Reggeli csicsergésük kiszínezte az ébredező sivatagi csendet. Több pár is odafészkelt: „ez a női, és ez a férfi madár”, magyarázta Sayar, nagyon szeretik egymást, aztán jönnek az apró madárkák, sokan lesznek.” Nem tudom, mennyire sokan, mert az egyik fészek a fejembe hullott, abból, hogy kelnek ki a madárkák, nem tudom… Aztán még egy csésze teát kaptunk, hogy még jobban felébredjünk, és elkezdtük a napot. Szólt a zene, a szárangi és ének, majd a dholak vad ritmusa. A gyerekek a homokban játszadoztak, az asszonyok csapátit (lisztből és vízből gyúrt indiai kenyér, amit vékony, kör alakúra nyújtnak, majd tűzhelyen forró vason kisütik) készítettek, a férfiak összeültek, beszélgettek, zenéltek. Esténként táncoltunk, tréfálkoztunk. Megjött Mohammed Rafik, az énekmondó szent a közeli tartományból, Faludi városból, elregélte nekünk a történet a szerelmes párról:

A két szerelmes

(A képen Mohammed Rafik, az énekmondó szent)

A két szerelmes erősen, de erősen szerette egymást. Hosszú-hosszú úton vándoroltak a sivatagi forróságban, tűzött a nap erősen, csak nagy ritkán lebbentette meg a homokot a langyos szél. Mentek, mendegéltek, amikor nagyon megszomjaztak, vizet hiába kerestek, sehol sem leltek. Már-már kezdtek volna kiszáradni a nagy forróságban, amikor a sivatag homokjában forrásra bukkantak. Nagyon megörvendtek, de amikor a kútba belenéztek, látták, hogy annyicska víz van benne, hogy az egyiknek lenne elegendő. A két szerelmesnek a szíve egy volt, ezért mindkettőjük a másik kívánságát kereste, s a talált vizet egymásnak kínálta: „Tum pí! Tum pí!” ( „Te igyál! Te igyál!”) Addig-addig kínálták egymásnak a csöppnyi vizet, hogy a nagy hőségben szomjan haltak, de a vízhez hozzá nem nyúltak. A Langa szerelmesek azóta is folytatják a ezt a beszédet: „Tum pí! Tum pí!”

Kép és szöveg: Ábrahám Judit

Külön köszönet baráti támogatóimnak: Dr. Uma Shankar Upadhyaynak, Gottfried Viktornak és Kerényi Róbertnek, akik anyagi támogatásukkal nagymértékben hozzájárultak, hogy ez az utazás létre jöhessen.

Megjelent: folkMAGazin 2010/2 XII.évf. 2.szám

http://folkmagazin.hu/mag/