2017. október 21., szombat

Kanyargós útakon Radzsasztánban

/Indiai útinapló/

Legelőször 1994-ben tálkoztam Budapesten radzsasztáni langa zenészekkel, a Musafir együttes koncertjén. Nagyon vonzott tradícionális megjelenésük: a színes öltözék, a turbán, az ékszerek, nos hát a zenéjük elemi erejű vidámsága.  Összeismerkedtünk, összebarátkoztunk. Egy gyűrűt kaptam ajándékba, és megígértem, egy napon elmegyek a falujukba. Különleges, ezüst gyűrű volt, középen nagy, kékes-szürke kővel, , négy sarkánál a kőnek, lecsüngő botocskákkal, senkinek nem volt ilyen, nagy becsben tartottam, mindig a kezemen hordtam, számomra többet ért az aranynál. Évekig jöttek a levelek a langa faluból, én is rendszeresen válaszoltam. Aztán kezdett a gyűrű megkopni a levelek megritkulni, elhalványodtak az emlékek. Néhány évre rá, pontosan tizenkét év elteltével újabb Langa zenész-csapat híre érkezett. Találkoztam velük. Az együttes vezetője, Nek Mohammed nagy örömmel vette a megjelenésemet, és emlékezett, hogy sokat emlegetett engem a zenész-szomszédja. Barátságunkat újabb ajándékokkal erősítettük meg.
 A reptéren könnyek között váltunk el:
-         Itt van 10 rúpia! Amikor Indiába jössz, keress fel!-  - újra megígértem, hogy elmegyek, meglátogatom őket.

Évek alatt a 10 rúpiához újabbak gyűltek, mígnem megvettem a repülő jegyet, és 2009-ben először sikerült kiútaznom Indiába.



-         " Hálló! Merre jársz, mikor jössz nálunk, az egész család izgatottan vár!! Gyere mihamarabb, eléd jövök Dzsaipurba (Jaipur)!"- mondta a telefonba, amikor felhívtam Chennaiból (Dél-India).
Chennaiból Delhibe repültem, majd Delhiből Radzsasztánba utaztam. A Delhi-i vendégfogadó család azt mondta, nem sok az út, úgy körülbelül 4-5 óra le, Dzsaipurig, de figyelmeztettek, hogy most már későre jár, és ráadásul óév napja, nem ajánlatos egyedül, nőként nekiindulnom ennek az útnak. Nekem aztán mondhatnak! Én, aki Török országtól Skóciáig stoppolva bejárta a fél világot: nem félek! Úgyis várnak a barátaim, megvan velük beszélve. Felültem a buszra. Letelt a négy óra, le az öt is, lassan már kezdett szürküllödni, de még mindig nem láttam város híre helyét. Vajon jó buszra ültem?- elfogott a bizonytalanság, de aztán a körülöttem űlők megerősítették, hogy: igen! Megnyugodtam, de kissé ott lapult a kétség, vajon hihetek-e az „igen”eknek? ... Este későn érkezetem meg, éjfél előtt egy órával.
-         Óh, végre itt vagyok!- különös, pezsgő hangulat áradt, amint leszálltam a buszról, valami otthonosság-érzet fogott el.
Felhívtam az ismerősömet, akikkel egyezkedtünk, hogy várnak, de telefonjuk azt visszajelezte, hogy: ki vannak kapcsolva. Hirtelen csalódás, tehetetlenség érzés vett erőt rajtam.
-         Merre vigyük, hölgyem?- kérdezgették a körülöttem  fuvarra váró riksások pénzéhes hada, és kínálták a jobbnál jobb ajánlatokat.
Hamiskásan csillogott a szemük, nem mertem bízni bennük, főleg nem, Szilveszter éjszakáján, így éjféltájban.
(...)
Nek Mohammed állta a szavát. Tizennégy órát utazott a radzsasztáni fővárosáig, Dzsaipurig, csak azért, hogy találkozhassunk, és elvihessen Barnawába, a Langák falujába.

„Dzsaipúrtól Dzsodhpurig nem is történt semmi különös, egészen kényelmes buszjáratra ültünk, csak időnként vertük be a fejünket a jármű mennyezetébe, ha gödrös útszakaszon haladtunk. Amikor Dzsodhpurba megérkeztünk a buszpályaudvarra, akkor már éreztem, most igazán élménygyűjtő terepen vagyok, hasonlót moldvai utazásaimon tapasztaltam, a szociaista típusú román pályaudvarokon. Mellékhelységet kerestünk, női mosdót. Nek Mohammed rámutatott egy szürke, omladozó helységre, nem tudom, miből vette, hogy ez a „női”. Szoknyámat felhúzva lépdeltem át az elém tárulkozó akadályokat, elértem a kagylót óvatosan. Neszezés hallatszott hátulról, megfordultam: egy kövér patkány csobbant bele a törött, zománcos csésze zavaros vizébe. Sikerült kijönnöm..., nézek szét, a vezetőm sehol. Na, gondoltam magamban, itt a vége a vendégfogadásnak, most mehetek amerre látok, már két hónapja utazgatok Indiában, tudtam, mindig résen kell lennem. Vártam, és nem jött, tovább vártam, és csak nem jött. A helyi, városi emberek szemlélődve néztek. Lehet, hogy nem voltam szokványos látvány: szandálban, hosszú szoknyában, kötött pulóverben, és rövid kabátban, valamint sál a nyakamon körbe tekerve, fejemen füles, bélelt kötött sapka, mert hideg volt ilyenkor, januárban a hajnali órákban, itt, a sivatag közelében. A hátamon turista hátizsák a vállamon moldvai csángó tariszna lógott, a hűséges útitárs, amit moldvai asszonyok szorgos keze szőtt, font ellenállóvá, és ami már olyan sok utazást kibírt, de még soha nem hagyott cserben. Már-már kezdtem új útitervbe fogni, latolgatva: merre tovább...
-         Itt a friss, reggeli tea!- jelent meg Nek Mohammed széles mosollyal, gőzölgő csájjal(1) a kezében.
     Terepjárót béreltünk a következő nagyobb településig.Útunk gyönyörű sivatagi tájon vezetett: ritkás növényzet: kórók, kaktuszlevelű bokrok, vékonylevelű fák, mintás homoktenger kisebb-nagyobb dünékkel. A fák közt elébb-elébb tevék legeltek, ették a magasból a megsszáradt falevelket. Az útak szélén tehenek, kecskék kószáltak, itt-ott egy-egy sudár termetű, pásztor is felbukkant, hosszú.lobogó fehér ruhában, kezében bottal, színes turbánnal a fején. Megálltunk egy kisebb faluban. Nek Mohammed újabb teáért ment. A helyi lakósok kíváncsian néztek, körbevettek, mintha még nem láttak volna soha ilyent. Lehet, hogy én vagyok erre fele az első európai?
-         Gorki!- mondták maguk közt-, ami annyit jelent: fehér nő. (Helyi elnevezés, a „gorki”, vagy „gori” szó szerint „vörös”-et jelent. Gondolkodtam rajta, miért nem nevezik ők is fehérnek „szafét”, mint mi, talán azért, mert vörös lesz a színe, ha megsüti a nap, vagy elpirul?) Vezetőm ésszerűen elmagyarázta nekik, mi járatban vagyok, honnan jövök és hová megyek.
  























(Részlet Ábrahám Judit: Radzsasztán útjain c., írásából) 

 copyright©abrahamjud
Megjelent: Csángó Tükör (Moldvai Magyar Kulturális folyóirat (XIV.évf.45.szám)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése