A rádzsasztháni Langáknál II. rész

(A radzsasztháni zenészközösség szokásairól, kultúrájáról

2009-2010-es indiai úti élmények alapján.A képen a szerző kecskével, Branwában.)

A sivatag virágai

(A képen sivatagi köralakú ház: Dzúprlá látható)

Észak-India nyugati részén, a Thar sivatag csücskében található a falu, Barnava (Badnawa), ahol a Langák laknak. A sivatagnak ezen a részén, körülbelül hat féle növény él: a „buwali”, „behoni”, „dzsuláb”, „akro”, „baoli”, „khedzsi”, valamint néhány fafajta: a „nim” fa, és a „rohida”.

Mindezekkel reggeli sétáink során ismerkedtem meg, amikor háziasszonyommal, Amuval, és még néhány női családtaggal felkerekedtünk, hogy a szokásos sétánkat megtegyük, „kizarándokoljunk” a falu szélére, arra a szegeletre, amit nálunk fele, „Árnyékszék”nek neveznének el. Dzsuláb virágot gyüjtöttünk a gyerekekkel, amit otthon pohár vízbe tettem, diszítésként fel, a polcra, mert asztal itt nincs, váza sincs, na, meg a virágszedés sem annyira szokás:

- Ezt a növényt nem jó megenni!- figyelmeztetett rögtön a gazdám.

A buwaliból és a behoni növényből kötik a seprűt, ezzel a borítják a kecske ólat is, hogy árnyékot vessen szegény párának a hőségben. A khedzsri növény apró levelei a kecske takarmányozására szolgál. A dzsuláb, törpe, zsenge szárú, sárga virág, ami nálunk, Csíkban a „mocsárcsi” virágra hasonlít a leginkább: mérgező növény. Az aklo, nagy, zöld, viaszos leveleivel reménységet sugároz, itt a sivatag pusztaságában, barátságos, amit rögtön ellensúlyoz a baoli, szúróssága, hosszan elnyúló, a szárán veszedelmesen szúrós tüskékkel. Lépten-nyomon bele akad a „csunri”, („odanio”), a fejre való hárászkendő, vigyázni kell, nehogy tüskéje megszúrja a lábat. „Amikor India függetlenné válásakor a brit hatóság kivonult, ezt, a baoli magot a katonák szanaszét szórták, még utolsó bosszúból.” - mesélte a szomszéd bácsi.

A nimfa a nálunk növő fűzfára hasonlít a leginkább. Jó árnyékot vet, leveleiből a kecskéket takarmányozzák, illetve a tevék szokták letarolni. Ebből jut eszembe, hogy ezért nevezik „Thar”nak ezt a sivatagot, mert: tar, kopasz. Nahát, mintha csak otthon „kószálnék”! És milyen ismerősen csengenek egyes nevek: Bacsu Khán, a moldvai csángó „bacsó” szóra emlékeztet, ami bácsit jelent, a gyimesi csángóknál pedig egy halfajtát; Bacsi:talán az előző férfi név női megfelelője; Csobán: ugyancsak női név; Szamu: női név; Kádár: férfinév.

(A képen Sayar Khan és Kadar Khan zenél)

- Rádzsi kuszi?- kérdezik a szembe jövő asszonyok, szomszédok: Jól vagy?

- Há, thík he! – Igen, jól vagyok!- erre ez a legmegfelelőbb válasz. Ennél jobban már nem is lehetnék, amikor ekkora rajongás vesz körül!...

aztán még kérdik, hogy: „boldog vagy?” „mert, ha te boldog vagy, akkor mi is boldogok vagyunk!”…

Bemegyek egy „dszúplrába”, zsúpfedeles köralakú ház: baloldalt van a

tűzhely, kis agyagépítmény a földön, amire a főzőedényt helyezik, fölötte falba mélyesztett polc, rajta főző eszközök, fűszerek, körben kisebb ablaknyílások, aztán kissé jobbra egymásra rakva a fekhelyül szolgáló színes takarók, és ládikó. Ebbe lehetnek bezárva a nagyobb értékkel bíró kinc

sek, gondolom, mert a lakatnak a kulcsát az asszonyok a nyakukban hordj

ák. A többi ékszer mellett jól elfér, mint ahogy a fülvájó lapátka, és a fogpiszkáló fém pálcika is.

A király zenésze

„Kezdetben nem mentünk máshová zenélni csak a dzsizmánhoz (király). Az apám egymagában játszott neki, énekelt, és énekét szárangin kísérte. A dzsizmán egész éjjel feküdt a dzsúplrában (házában), és hallgatta a zenét. Úgy játszott, ahogy szoktunk, előbb alapot, ezután az énekeket, különböző rágákban (hangsor).

Sajan aya he saki,

Me kahi manuar kara,

Thala bario gadzs motia,

Upar nerne dara.

Patre likho mare pivno,

Khagada bhidzse gayo,

Nimno jala mave nahi maro,

Hivaro ulata gayo.

Éjjel jössz, szerelmem,

Mit adhatnék neked,

Gyémánttal tele tálat,

Szemem fényét csodának.

Levelem írom, kedvesem,

Könnyeimmel tele, nedvesen,

Szemem be nem csukhatom,

Szívem fájdalma nyugtalan.

(A fenti sorok alapul szolgálnak behervi rágához.Ford.: Ábrahám Judit)

(A képen Barkat Khan az India Hangja c. műsorban, Budapest, 2010 Fotó: Szarka Tivadar)

Az én királyom a Kalat, vagy más néven Szálanki kaszthoz tartozott, a Sayar Khané a Bati kaszthoz, a Mamué és Nek Mohammedé a Tumar kaszthoz. Minden zenész külön urasághoz tartozott, nem mehetett más kasztbeli királyhoz zenélni, viszont egy királyhoz több, zenész is tartozhatott, de ezek ugyanabból a kasztból valók voltak, nem hívott más kasztbeli zenészt magának. Aztán zenéltünk a mennyegzőkön, nagy volt a király nemzetsége, minden hónapra jutott három-négy lakodalom. Itt is egymagunkban játszottunk, szárangi kisérettel. A végén, hajnalfelé a dszizmán kifizetett pénzzel, vagy más vagyon tárgyakkal: arany ékszereket, lovat, tevét, ruhát, vagy netán földet is kaptunk. Ezután recitáltuk a király felmenőinek a neveit, száz királyi ős nevét, amit még gyerekkorunkban megtanultunk apánktól, nagyapánktól.

- Jól van, jól van!- bólogatott elégedetten a dzsizmán- Látom, te vagy az én Langa zenészem.”

A történetet elmesélte Barkat Khán

Kép és szöveg: Ábrahám Judit

(Megjelent: folkMAGazin 2010/5 XII. évf. 5.szám)

http://folkmagazin.hu/mag/