Nem indult aznap busz Bacsojba (Baciou: Románia, Moldva), így, hát visszamentünk Klézsére, és másnap ismét nekiindultunk.
Tél volt, nyirkos, ködös idő. A busz Ádzsudtól (Adjud) Korbászkáig (Corbasca) járt, onnan gyalog tettük meg a körülbelül 10 kilométernyi utat. Útitárs is akadt, a környező falvakban lakók napiason tették meg ezt az útat.
Hallatszott a zsivaj messziről. Még jóformán be se értünk, gyerekek hada ugrált körülöttünk. Nem lehetett mindennapos látvány, hogy hátizsákos „fehérek” érkeznek ebbe, a tiszta cigány faluba. Jánkunak, a főnöknek, a háza felől érdeklődtünk.
Két ház is volt az udvaron, egy nagy, kétszobás, szépen levakolt, verandás, és egy kisebb. Bemegyünk a kissebbe, az alacsony mennyezetű kunyhóba. A főnök éppen munka közben: disznót szeletelt fejszével.
- Juci!- kiáltott fel örömében, s már röpült is, hogy elhalmozzon csókjaival. Leültetett, kit, ahová érte, és vagdalta tovább a friss húst. A felesége, háttérben meghúzódó, törékeny, szép arcú asszony, leste urának minden egyes szavát. Igen, jókor jöttünk, tényleg lesz bál este. Milyen jó! Fel tudjuk venni, és még mellette zenét is gyűjthetünk, hátha addig előkerülnek cimbalmosok, hegedűsök, netán kobzos öregek is a faluból, mert itt mindenki zenész.
Jánku segítőkész volt.
- Ez alatt, amíg itt voltunk, mintha te, Robi az apánk, és Juci az anyánk lettetek volna, úgy éreztük magunkat!- s folytak a könnyei, a Dunából visszaverődő éjjeli fényekben. Igaz, hogy tényleg igyekeztünk a kedvükre tenni, az alatt az egy hét alatt, amíg itt, Magyarországon turnéztak. Napközben felvételeket, esténként koncerteket szervezett Robi (Kerényi), szabad idejükben várost nézni, vidámparkba, állatkertbe vittük őket. Az ötlet, ezelőtt tizennégy évvel, hogy: Magyarországon turnézzon tíztagú rézfúvós banda, Sára Feri fejéből pattant ki- akkoriban még nem voltak divatosak errefelé a fanfáros zenekarok.
Megfőtt a kávé, meg a puliszka, mellé a pörkölt. Kézbe vettük a tányérokat, s ettünk, beszélgettünk, kacagtunk. Robinak fordítottam románról magyarra, amit nem értett. A legtöbbet nem értett, így kulcsfontosságú személynek érezhettem magam, na, nem a kikezdhetetlen román nyelvtudásom, de a kölcsönös szimpátia miatt igen jól működötta cigány főnök, és köztem a kommunikáció.
Eljött a bál ideje.
- Feküdjetek le!- szólt Jánku.
- Nem, nem vagyunk fáradtak! Nem azé’ jöttünk…- hiába, nem lehetett visszakozni, most ő a főnök, ez a parancs.
Beszürküllt, be is sötétedett, de Jánku csak nem jön, csak nem jön… „Ránk zárta az ajtót, és itt felejtett.” „Nem akarják, hogy menjünk a bálba!” „Ez volt a csel: kicsaltak, hogy ’lesz bál’, és most elbánnak velünk.” „Megbosszulják!”… Síri csend… semmi mozgás sehol,… csak távoli kutyaugatás… „Eddig tartott a nagy barátság!” „Hiába, mégiscsak cigányok, soh’se lehet tudni!”- csörren a kulcs, nyílik az ajtó, Jánku betoppan mosolyogva:
- Gyorsan, gyorsan, szedjétek össze, ami kell, beállt a zenekar! Gyerünk!
Trombita, klarinét, szintetizátor, dobszerkó- volt a felállás. Megy a tánc, nagy gőz, porfelhő! Robi beállítja a színpadnál a mikrofonokat felvételre, minden egyéb kellék a vállán lóg. Berángatják a cigány asszonyok-lányok táncolni, be, a körbe, a kör közepére.
Nekem nem volt szabad, Jánku vigyázott rám, nehogy a fiúk elvigyenek táncolni. Dúltam-fúltam magamban, hogy miért nem szabad, miért csak Robinak. Itt a jó mulatság, s én nem táncolhatok, mert be kell tartani az illendőséget! Hogy, hogy nem, egyszer csak a kör közepén találtam magam, fiúkkal körbe véve, járjuk a szerbát, táncoltatnak, visznek, hogy a lábam se éri a földet.
Szünetben vödörből ittunk egy-egy pohár bort, szerre, mert csak egy pohár volt az egész lakodalom-szerte, szomjuság ellen, s aztán folyt a bál, egészen reggelig.
Ábrahám Judit, 2008. 06. 23
Megjelent a Csángó Tükör folyóiratban
