( A radzsasztháni zenészközösség szokásairól, kultúrájáról, 2009-2010-es indiai úti élmények alapján. )
A képen Nek Mohammed énekel, Murad Khan algúdzsán játszik
Észak-India nyugati részén, a Thar sivatag csücskében található a falu, ahol a Langák laknak. Ez a közösség a radzsasztáni népzene egyik leghitelesebb képviselője. Mind a mai napig a leginkább mentes a különböző, u.n. civilizációs behatásoktól, napjainkig őrzik ősrégi zenéjüket, hagyományos kultúrájukat.
A Langa név családnevet jelöl. A közösség tagjai muzulmán hitűek, kívül esnek a hindu kasztrendszeren, magukat, és a különböző foglalkozású cigány csoportokat a családnevek alapján sorolják különböző csoportokba, vagyis kasztokba. A Langa közösség csak zenével foglalkozó kaszt. A közösség hangszeres zenéjét a szárangi képviseli. Ez, a sokhúros, kemény tik fából kifaragott, kecskebőr fedőlapú hangszer évszázadok óta az ismertetőjegye ennek a zenész közösségnek.
A szárangi mellett az ének igen-igen nagy jelentőségű, tulajdonképpen ez az elsődleges „hangszer”, a sokhúros hangszer ehhez ad kísértet. A közösség által használt hangszerek továbbá: az algúdzsa (dupla furulya), a pungi (tökhéjsíp), morcsan (doromb), újabban a harmónium; valamint a ritmushangszerek: kartal ( „kasztanyetta”) és a dholak (kétfenekű, kisebb dob). Ez a Langa közösség zenekarának jelenlegi felállása, amit nagyobb rendezvények alkalmával, vagy külföldi turnékon is láthatunk. Ilyen alkalmakkor az előadást általában táncos mutatvány is kíséri, amit főképp nők adnak elő, ( bizonyos táncokat csak férfiak), amihez más kasztbelieket fogad a zenekar vezetője, például a Kálbélia kasztból, ami egyben az egyik táncnak is a neve.
A langa csoport női tagjai (langik) nem vesznek részt táncos fellépésen, azt mondják magukról, nem táncosok, bár tudják a helyi közösség hagyományos táncát, amiből aztán a Ghoomer színpadi tánc kialakult, de ezt csak otthon, a saját szórakozásukra táncolják. Az ő feladatuk a háziasszonyi munka, a férj teljes körű kiszolgálása, a gyerekszülés és -nevelés.
A közösség tagjai egymás közt adják át a zenész tudományukat, apáról fiúra, de tulajdonképpen az egész közösség képezi a gyerek zenei fejlődését, gyakorlás, vagy zenélés közben utasításokat adva. Ilyen módon minden egyes zenésznek kerül egy mestere (ez nem mindig az apa), aki intenzíven foglalkozik a zenei képzéssel. A tanítványok a mesterüket nagy tiszteletben tartják, azt tartják: a guru (mester) maga az Isten.
*
Nagy volt a zsivaj, a lárma, amikor megérkeztem. Összegyűlt a falu apraja-nagyja, máris vették elő a hangszereket, hogy eljátsszák az „Isten hozott” nótát, a „Musafirt” mert ez a szokás, ha vendég érkezik. Nek Mohammeddel érkeztünk a délelőtti órákban, több, mint 10 óra utazás után. Elém jött, felutazott Jaipurba, ahonnan luxus busszal, aztán kevésbé luxus busszal, és terepjáróval szeltük át a sivatagot, amíg csak meg nem érkeztünk Barnavaba.
- Emlékezzetek: a vendég, s az Isten egy!- figyelmeztette lépten-nyomon a falubelieket- Úgy bánjatok vele!
Úgyis bántak, figyeltek mindig, hogy nehogy valami bajom essen, ha eszem, ha iszom, ha alszom, vagy, nehogy tüske menjen a lábamba, ha épp a sivatagi homokban bóklászom, mert a sivatag tele van veszélyekkel, főleg szúrós növényekkel, amelyiknek a tüskéje, ha belehasít a lábba, nehezen lehet onnan kipiszkálni. Vigyáztak, nehogy túlságosan csípősre főzzék az ételt, mert elronthatja a gyomrom, s akkor nagy bajban lennék, mert nehéz ott az árnyékszékre járás, főleg, hogy nincs is. Vigyáztak, hogy legyen mindig palackos vizem, mert a barnavai víz kissé sós, kissé cukros.
A képen Sayar Khan
Száyár Khán házában laktam, a szobában nem volt más berendezés, mint egy, a részemre fenntartott, nyugágy, és néhány falba vésett polc. Ők, maguknak a földre vettek ágyat. Sayar Khannal mintegy tizenöt évvel ezelőtt találkoztam, de ez alatt az idő alatt, a barátságunk, mintha valami láthatatlan szálon tovább fűződött volna, ott folytattuk a beszélgetést, ahol annak idején, Budapesten, a Fonóban abbahagytuk volt. Teát ittunk, és a madarakat figyeltük, ahogy repdestek a fejünk fölött, fészket raktak a ház fölső ablakaiba. Reggeli csicsergésük kiszínezte az ébredező sivatagi csendet. Több pár is odafészkelt: „ez a női, és ez a férfi madár”, magyarázta Sayar, nagyon szeretik egymást, aztán jönnek az apró madárkák, sokan lesznek.” Nem tudom, mennyire sokan, mert az egyik fészek a fejembe hullott, abból, hogy kelnek ki a madárkák, nem tudom… Aztán még egy csésze teát kaptunk, hogy még jobban felébredjünk, és elkezdtük a napot. Szólt a zene, a szárangi és ének, majd a dholak vad ritmusa. A gyerekek a homokban játszadoztak, az asszonyok csapátit (lisztből és vízből gyúrt indiai kenyér, amit vékony, kör alakúra nyújtnak, majd tűzhelyen forró vason kisütik) készítettek, a férfiak összeültek, beszélgettek, zenéltek. Esténként táncoltunk, tréfálkoztunk. Megjött Mohammed Rafik, az énekmondó szent a közeli tartományból, Faludi városból, elregélte nekünk a történet a szerelmes párról:
A két szerelmes
(A képen Mohammed Rafik, az énekmondó szent)
A két szerelmes erősen, de erősen szerette egymást. Hosszú-hosszú úton vándoroltak a sivatagi forróságban, tűzött a nap erősen, csak nagy ritkán lebbentette meg a homokot a langyos szél. Mentek, mendegéltek, amikor nagyon megszomjaztak, vizet hiába kerestek, sehol sem leltek. Már-már kezdtek volna kiszáradni a nagy forróságban, amikor a sivatag homokjában forrásra bukkantak. Nagyon megörvendtek, de amikor a kútba belenéztek, látták, hogy annyicska víz van benne, hogy az egyiknek lenne elegendő. A két szerelmesnek a szíve egy volt, ezért mindkettőjük a másik kívánságát kereste, s a talált vizet egymásnak kínálta: „Tum pí! Tum pí!” ( „Te igyál! Te igyál!”) Addig-addig kínálták egymásnak a csöppnyi vizet, hogy a nagy hőségben szomjan haltak, de a vízhez hozzá nem nyúltak. A Langa szerelmesek azóta is folytatják a ezt a beszédet: „Tum pí! Tum pí!”
Kép és szöveg: Ábrahám Judit
Külön köszönet baráti támogatóimnak: Dr. Uma Shankar Upadhyaynak, Gottfried Viktornak és Kerényi Róbertnek, akik anyagi támogatásukkal nagymértékben hozzájárultak, hogy ez az utazás létre jöhessen.
Megjelent: folkMAGazin 2010/2 XII.évf. 2.szám
http://folkmagazin.hu/mag/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése