Éjjel kettőkor megérkezett a busz Isztanbulba. Vettem a hátizsákomat, elköszöntem az utitársaktól, " irány a nagyváros"! Három éve voltam utoljára, de itt otthon érzem magam, mindegy, ha nincs is lefoglalva előre semmilyen szálló, kialakul... Ott, feljebbecske az utcában pont nyitva volt egy kis étkezde: hárman ültek előtte, a kiszolgálók, ahogy ez Török országban szokás, átellenben, az utca túloldalán kis asztalkák, körülötte székek, sakkozó, vagy tablat játszó törökök, közbe' teáznak, cigiznek, vagy vízipipáznak.
Leteszem a csomagom, máris ott terem egy kiszolgáló:
- Mit parancsol?
- Csorba var?- levest akartam enni a tikkasztó út után.
- Van. Melyiket kéri, a húsost, vagy hús nélkülit?- két féle volt, ugyanis.
- A hús nélkülit kérem kérem szépen!
Kihozza a levest, és a szokásos udvariassággal felszolgálja. Persze, hogy a húsost szolgálta fel (sikerült megértetnem magam!).
- Elnézést, nem ezt kértem, nem szeretem, a másikot, a hús nélkülit kérném szépen!
- Semmi gond, hölgyem, máris kicseréljük!- már hozta is a friss, gőzölgő lencse levest, mellé citromot és rukkola nevezetű zöldséget, valamint kenyeret (mert én kenyér nélkül nem tudok enni!).
Ezt imádom: finom a kaja, jó a kiszolgálás, nem mint nálunk, hogy még az étvágyam is elmegy...
- Köszönöm, szépen, nagyon finom volt, mennyibe kerül?
- Két dollár.
- Kettő?- nem lesz az kicsit túl sok- Túl sok, egyet tudok adni!- bár nehezen engedett az árból, de végül beleegyezett, és megköszönte, hogy még ezt is adtam.
folyt. köv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése